John Mandeville: The Complete OES Early History and Development
Korai történet és fejlődés

            A legtöbb kutyafajta története a legjobb esetben is homályos. Ez különösen azokra a kutyákra vonatkozik, amelyek inkább a munkájuk miatt voltak értékesek, nem pedig a szépségük és társaságuk révén. Néhány királyi család által kedvelt-fajta múltja jól ismert és a származás néhány esetben évszázadokra visszavezethető. De a munkakutyákat, a munkaképességükért és nem a származásuk nemességéért értékelték. Ezért majdnem lehetetlen, bármely munkakutya-fajta eredetét több mint száz évre visszavezetni. Ez a brit szigetek pásztorkutyáira is igaz. 
       Angliában több száz, ha nem több ezer éve vannak pásztorkutyák, de egy óangol kutya sem vezetheti vissza pontosan őseit az 1870-es éveknél korábbra. Ez idő előtt az óangol juhászkutya múltja legfeljebb kiművelt találgatás.
       Minden házikutya-fajta az eredetileg Közép-Európát és Ázsiát benépesítő különféle farkas típusok sajátos leszármazottja. Az óangol juhászkutyák valószínűleg a vadabb hegyi-farkas és a korábban háziasított alföldi farkas vérét, egyesítik. A hegyi-farkas a legtöbb őrző védő kutya őse, különösen azoké, amelyeknek nagy, mastiff-szerű felépítésű fejük van. A pásztorkutyák a kisebb, gyorsabb alföldi farkastól származnak. A modern fajták közül leginkább a magyar komondort reprezentálja a vad, masszív őrző védő kutyák és a kisebb, gyorsabb, mozgékonyabb pásztorok kombinációját.
       Kétségtelen, hogy az óangol juhászkutya egy csaknem kizárólag pásztorkodó állományból alakult ki. Anglia már több száz évvel a legeltető juhtenyésztés széleskörű elterjedése előtt, az ember kivételével, gyakorlatilag minden nagyragadozótól mentes volt. Akármilyen változatos is a bobtail származása, nyilvánvaló, hogy a XVIII század közepére, amikor a gyapjú- és textilipar ugrásszerű fejlődésnek indult, sok különböző juhászkutyafajta jelent meg Angliában, Walesben és Skóciában és a csatorna túlsó partján, Németalföldön és Franciaországban. Ezek a fajták a jóval régebbi, közép- és kelet-európai, terelő és őrkutyákból fejlődtek ki. Ezeknek a XVIII századbeli munkakutyáknak a leszármazottjai - Európában - a következők: a Briard,  Flandriai Bouvier, a belga Malinois, a Tervueren, ezen kívül Angliában és Skóciában a Collie, a Sheltie, a Bearded és a Border Colliek és az óangol juhászkutya a Bobtail.
       A Bearded Collie a bobtail legközelebbi fajtatiszta rokona. A századforduló óangol juhászkutyái gyakran a mai Bearded Colliera hasonlítottak. Harkaway, az egyik legünnepeltebb korai juhászkutya, akinek a javára írták a jó szőrtípus rögzítését a fajtában, nagyon hasonlított a mai Bearded Colliera. 1891. június 8.-án született.
       Az első óangol juhászkutya felbukkanásának időpontja vitatható. Nem valószínű, hogy olyan korai, mint ahogyan azt, néhányan állítják.

       Az ó angol juhászkutya meglehetősen hiányos származása a századfordulón, részben megmagyarázza Aubrey Hopwood állítását, miszerint Gainsborough 1770-ben készült, Buccleugh hercegét ábrázoló képén látható az első, valódi bobtail. Hopwood könyve, az „Óangol juhászkutya kölyökkortól a Championátusig” 1905-ben jelent meg és az egyik legjobb információforrás a fajtáról, de a Gainsborough-festményére való hivatkozás csaknem képtelenség. Azt is állítja, hogy a herceggel lefestett kutya nagyon hasonlít a fajta egykorú egyedeire, de a XX századelő nagyjainak, pl: Ch. Fairweather, vagy Ch. Shepton Hero képeinek tanulmányozása csekély hasonlóságot mutat. Hopwood nyilvánvalóan le akarta nyűgözni olvasóit a fajta előkelő hátterével, vagy túlságosan eleven képzelőerővel rendelkezett. Vagy legalábbis nem ismerte a Buccleugh - festmény történetét. Gainsborough 1770-ben festette. Széles körben terjedt el és került forgalomba, mert 1771-ben John Dixon metszetet készített a képről (Nem John Boydell, ahogyan ezt Hopwood állította). Mielőtt Hopwood a herceg kutyáját, az ó angol kedvelőknek követelte, mások különféleképpen azonosították, többek között, mint orosz spánielt, vizispánielt és mint alföldi kopót. Charles Cook 1885-ben, a Dandie Diamont terrierről megjelent könyvében a herceg kutyáját ilyen fajtájúnak nyilvánítja. Újabban Bearded Collie rajongók bizonyították, hogy a herceg kutyája a sajátjuk. Magától értetődő, hogy a herceg ez ideig ismeretlen levelének felfedezése hiányában, amelyben pontosan meghatározza a kutya típusát, amit olyan nagyra értékelt, hogy egy hivatalos festményhez maga mellé ültette; sohasem fogjuk megtudni az állat fajtáját.
       De a józanész, kihagyja az ó angol juhászkutyát a logikus eshetőségek közül. Burke főnemesi évkönyve szerint Buccleugh harmadik és Queensburt ötödik hercege Henry Scott, 1746-ban született és 1812-ben halt meg. A festmény elkészültekor 1770-ben a herceg Selkirkben, bowhilli rezidenciáján tartózkodott. Az eredeti ehhez a bowhilli naphoz kapcsolódik. Gainsborough Suffolkban, Anglia keleti partjainál született és nevelkedett. A XIX század vége-felé láttak egy ó angol juhászkutyát Suffolkban és Norfolkban, de az ó angol juhászkutya eredetét minden beszámoló Anglia öt délnyugati megyéjébe helyezi. Ezért aztán a herceg skót rezidenciája és Gainsborough keleti származása miatt úgy tűnik, a festmény az ó angol juhászkutyának még a legtávolabbi ősét sem ábrázolhatja. Cheviot Hills, a herceg születési helye a Dandie Dinmontnak és a Bearded Collienak is hagyományos származási helye. Ennek a két fajtának a kedvelői nagyobb bizonyossággal vitatkozhatnak maguk között arról, hogy a Buccleugh kutya melyik fajta elődje.
       A XIX század. folyamán sok olyan rajz és festmény készült, ami a mai óangol juhászkutya közvetlen őseit ábrázolhatja. Ezek a rajzok és festmények mind sötét, durva szőrű, Collie-szerű kutyát mutatnak. A korábbiak közül kettő 1808-ban készített metszet, a másik Sidney Cooper 1835-ös festménye egy fekvő kutyáról, aminek emiatt ugyan nem lehet látni a farkát, de a jegyei és a szőrzete olyan, mint egy ó angol juhászkutyáé.
       Az ó angol juhászkutya önálló-fajtaként való felbukkanását, nem lehet a farok vágás gyakorlatával meghatározni. Már ősidők óta vágják a kutyák farkát. A gyakorlat Angliába már sokkal az 1066-os normann hódítás előtt keletkezett. Feudális nemesek hatalmas birtokokat, mint kizárólagos vadászterületeket tartottak fenn. Azt gondolták, hogy ha levágják a parasztok kutyáinak a farkát, akkor ezek az állatok már nem lesznek képesek utolérni az apróvadat, ezzel ritkítva a nyúlállományt az uraság földjén és megfosztva őt a jó sporttól. A farkatlan kutyáról azt gyanították, hogy elvesztette a könnyű, gyors manőverezéshez szükséges kormánylapátját.
       A farok vágást egykor a munkakutyák jelölésére is használták. Ezek az állatok a mindennapi munkában segítettek a parasztoknak, következésképpen nem vetettek ki rájuk adót. De ez a rokonszenves magyarázat nem egészen elegendő az ó angol juhászkutya, mint határozottan farok nélküli fajta megjelenésének meghatározására és időbeni behatárolására. A kutyákra kivetett adók sohasem voltak gyakoriak Angliában. Viszont a kontinentális Európában igen. Egészen az 1930-as évekig az ebadók komoly nehézséget jelentettek a tenyésztőknek Európa legtöbb országában; de Angliában nem. Az ó angol juhászkutya és a Pembroke Welsh Corgi a két egyedüli fajta az Angliában elterjedt munkakutyák közül, amelyeknek vágják a farkát. A farok vágás talán véletlenszerűen alakult ki, bizonyos jellemű és képességű munkakutya-fajtákkal társították és így került kapcsolatba a fajtával.
        Az ó angol juhászkutyát Angliában és az Egyesült Államokban, már azelőtt kiállították és törzskönyvezték, hogy a fajtát határozottan és világosan ó angol juhászkutya néven azonosították volna. A fajtát 1865-ben az angliai Islingtonban egy kutyakiállításon állították ki. Különben kiállítási besorolást először a birminghami Curzon Hallban, 1873-ban kapott. Az első -„Juhászkutyák, rövidfarkú angol” - bejegyzések az Angol Kennel Clubnál 1877-ben voltak. Kettőt jegyeztek be, 4541 és 4542 szám alatt és mindkettőt Bobnak hívták. A két tulajdonos: F. Agriss és Blandford őrgrófja. Aggriss Bobja 1870-ben született, tenyésztője és származása ismeretlen, később az egyik legkorábban ismert ó angol juhászkutya tenyésztőhöz, R.J. Lloyd Princehoz került (Rhiwlas, Bala, Észak-Wales). A márki Bobja 1873-ban született, szintén ismeretlen tenyésztőtől és származással.
             Az Angol Kennel Klub egészen az 1890-es évekig „Juhászkutya, rövidfarkú angol” néven törzskönyvezte a fajtát. Ugyanakkor a Colliekat „Juhászkutyák, durva szőrű” és „Juhászkutyák, sima szőrű” néven jegyezték.
A fajta első bejegyzése az amerikai törzskönyvbe 1886-ban, „Juhászkutya, angol régimódi vágott farkú” néven történt. Az Egyesült Államokban a századfordulót megelőzően a fajta, Collie osztályokban versenyzett. Ez a tény kétségtelenül sok korai Collie kiállítónak volt kényelmetlen. Az Amerikai Collie Klub első kiállítását a Metropolitan Operában, New York Cityben, 1899 november 29-30 és december 1-én tartotta, amelyen 4, ó angol juhászkutya, Sir Charles (R.H. Williams tulajdona), Gillie (J. W. Morgan  tulajdona) és Sir Ethelburg (szintén Mr.Williams tulajdonában), első, második és harmadik  helyet ért el, nyílt osztályban. Ugyanezen a kiállításon Williams Dama Elfrida-ja nyílt szukában a negyedik lett. Hogy méltányosak legyünk a colliesokkal és az 54 többi nevezettel szemben, meg kell említeni, hogy a bíró Henry Jarrett, hosszú ideje ó angol juhászkutya kedvelő volt. Az ó angol juhászkutyák sikerei a Collie Club kiállításán, a fajta már 1900 körüli megjelenését húzzák alá.             
       Csupán néhány évvel korábban, néhány itt-ott vágott farok kivételével, gyakorlatilag lehetetlen lett volna különbséget tenni az Anglia délnyugati megyéitől észak felé, Walesen keresztül egészen a skót határig szétszórt különféle terelőkutyák között. Méretük, kicsitől közép nagyig terjedt, marmagasságuk 17 és 45 inch (43-58 cm), súlyuk 40 és 65 font (18-35 kg) között ingadozott. Szőrzetük bozontos volt, de kevésbé a mai bobtailéra, mint inkább a Collieéra hasonlított. A színezet széles skálán mozgott, a fekete, a barna és a tan jegyek az 1890-es években még elterjedtek voltak. A jellegzetes, erős szőrzet a fejen még alig volt több mint egy kis rojt a szemöldökön. A szilárdság, legalábbis a mai kiállítási normáknak megfelelően, minimális volt. A frontok különösen gyengék voltak. A hátvonal, amely ugyanúgy, mint bármely más jellemző tulajdonság, elkülönítette az ó angolt a többi pásztorkutyától, nem volt pontosan a martól emelkedőként meghatározva. A fejek keskenyek, a pofák elvékonyodóak voltak.
A standardet Freeman Lloyd írta 1885-ben. Ezután húsz éven át, e standard alapján végzett eltökélt tenyésztői munkának köszönhető, hogy az ó angol juhászkutya a huszadik század első évtizedében megkülönböztethető fajtaként jelent meg, meglepő hasonlóságot mutatva a mai példányokkal.
       A legtöbb olyan fajtával szemben, amelyek mezei és gazdasági munkásként, fajtatisztán érkeztek a kiállításokra, az ó angol juhászkutya megfürdetett és „kifényesített” példányainak szerencséjük volt, mert olyan elkötelezett, hosszú életű csodálóik akadtak, akik sok élményüket és tapasztalatukat közreadták. Freeman Lloyd és Hernry Arthur Tilley a legjelentősebb közülük. Jártasságuk a juhászkutyák terén az 1880-as években kezdődött és megszakítás nélkül folytatódott az 1950-es évek közepéig. Munkáik alapján össze lehet állítani a fajta fejlődését a XIXszázad utolsó évtizedeitől kezdve, mivel a Tilley fivérek és más tenyésztők közvetlenül Nyugat-Anglia farmjairól szerezték be, alap állományukat.
       Akkoriban a fajta még messze nem volt szilárdan megalapozva Angliában. Ez azért volt így, mert az ó angol juhászkutya, mint egy eltérő terelő, mindenes állat a gazdaságban nem volt tisztán rögzítve, mivel különbözött a számos nyugat-angliai és walesi hajtókutyától. Sokan úgy érezték, hogy mindent összevéve a fajtát a kihalás veszélye fenyegeti. Lloyd szerint a bobtail iránti amerikai érdeklődés „segített megbecsülni az ó angol juhászkutya piaci értékét az anyaországban”. A második világháború utáni zavaros időkben ismét fontos szerepet játszott az amerikai érdeklődés a fajta folytatódó Angliabeli sikerében.
       Lloyd szerepe általában a fajtatiszta kutyák és különösen az ó angol juhászkutya terén, sohasem kapott megfelelő elismerést. Walesben született és nevelkedett, ahol mint fajtatiszta kutyák vásárlója, exportőre és írója kezdte pályafutását az 1880-as évek elején. Szerepe volt az első juhászkutyák közül soknak az Egyesült Államokba szállításában. Ebben a szerepben vált ismertté és került szoros kapcsolatba a kor néhány ó angol juhászkutya tenyésztőjével. Partnerei voltak többek között: James Thomas (Great Bookham, Surrey), Herbert és Robert James (Hill Farm, Roose, Pembrokshire, Wales), E.T. „Ted” Rees (Wales), Dr.John Griffith-Lock (Tenby), Dr.G.C. Edwardes-Ker (Suffolk), D. Paary Thomas (Pontypridd, Dél-Wales), R.J. Llojd-Rpice, Mr.J. Perryman és Mr.W. Nevins.
           Ismertsége a fajtával és ezekkel az emberekkel eredményezte, hogy 1885-ben felkérték, írja meg az ó angol juhászkutya standardjét. Lloyd 1929-ben az American Kennel Gazette egyik cikkében írja le a standard, írásba foglalásának folyamatát. Lloyd standard-vázlatán Dr.Edwardes-Ker finomított és a mai napig ez maradt a fajta változatlan hivatalos standardje Angliában. A hivatalos amerikai standardet közvetlenül, az angol standardből vették át. Ezideig, ez is változatlan maradt, bár az angol standardnél valamivel  részletesebb.
           Amikor Lloyd először kezdett érdeklődni a fajta iránt az 1880-as évek elején, nem volt sok belőlük. A meglévő egyedek, majdnem kizárólag farmerek tulajdonában voltak, akik egyedül a kutyák, mint munkások hasznával törődtek. Lloyd szerint ebben az időben az alom javának kiválasztási módja az volt, hogy a kölyköket elvitték anyjuktól és az először visszérkezőt választották. A kék és a felemás szemet szintén nagyra értékeltéka farmerek, állataik megválasztásakor. Azt hitték, hogy az a kutya, amelyik felemás, vagy kék szemű, sohasem vakul meg. Amíg a standardet 1885-ben el nem fogadták,  és az Old English Club of England 1888-ban meg nem alakult, a fajta támogatása és fejlődése nem volt biztosítva.
         Lloyd, Dr.Edwardes-Kernek tulajdonítható, hogy a bobtailnak megadta a kezdeti lendítő erőt, tisztavérű vonalakat indítva Angliában. Az 1880-as és -90-es években az Angol Kennel Club törzskönyvébe történt bejegyzések, nagy részben Edwardes-Ker tenyésztői munkájának eredményei.
A századforduló legismertebb kutyája Helen Fare-Fossenak, a „Weather” kennel tulajdonosának a 19 Cc-t (ez akkori rekord)  nyert, Ch. Fairwerther (szül: 1898.05.10.) bobtail szuka volt. Testét preparálták, és ma is megtekinthető a hertfordshire-i Triengben, a Natural History Muzeumban.

A fajtát nemesítő tenyészetek voltak (a teljesség igénye nélkül):

„Shepton”   -  Arthur Tilley kenneljét  a századforduló előtt alapította, és lányával Florencevel  a második világháború idején, a fajta  megmentése is nevükhöz kötődik.  
„Pastorale”   -  Miss A. Tireman,
„Pickhurst”  -  Mrs. T.E.T. Shanks,
„Hillgarth”  -  Mrs. Mary Sheffield,
„Danum” kennel  -  Frank Brocklesby alapította, majd dédunokája Dorothy vitte tovább a tenyészetet és az utolsó almot 1991-ben nevelte fel, így ez a tenyészet máig 101 éves bobtail történelmet írt. 
„Marksman Pastelblue”  -  Miss J. Webster,
„Hammerwood”  -  Miss. C. Ashford, 
A második világháború utáni időszak megújult, máig is ismert tenyészetei:
„Rollingsea”  -  Jean Gould, (Ő  végeztetett először kutyáin  displázia szűrést).
„Prospectblue”  - Isobel Lawson,
„Blumblebarn”  -  Corinne Pearce
„Hyal”  - Betty Ince,
„Tynycoed”  - Joan Real,
„Barnolby”  - Ronnie & Rita Ashcroft,
„Fernville”  -  Norman Harisson,
„Pockethall”  -  Ray & Ruth Wilkinson,
„Lamacres”  -  Pat & Vic Guest,
„Lameda”  - Stuart Mallard és John Smith, majd a „Zottel” kennellel fuzionálva „Lamedazottel” –ként ma a legismertebbek a világon. Innen indult a minden idők legeredményesebb „Ch. Zottels Miss Marple of Lameda” (51 Cc)-vel. 21 champion utóddal  világcsúcsot tart fia „Ch. Lamedazottel Flamboyant” (57 Cc).
„Reeuwijk”  - Mrs. H.F. Backx-Bennink (holland), Ő angol és amerikai kutyákkal tenyésztett, mint „Ch. Ellenglaze Ladies Choice”, akinek a kontinentális tenyésztésre gyakorolt kitűnő hatása már bevonult a bobtail történelembe.  A mai magyarországi bobtailok őseként is szerepel.
 

          Fordította: Varga Györgyi